Ártatlan arcocska...
*****************************-

No, szóval, hát, ugye, ő nem az én nevelésem, öntudatos, okos, határozott (nem mintha az én nevelésem nem bírna e jellemzőkkel, példa rá Szasa és Negró). Viszont nem annyira "anyás" és "babás". Némiképp hobó. Valószínűleg megszokta, hogy magának kell magáról gonoskodnia, s hogy ő önmaga ura.
Na, azért, arra persze volt esze, hogy ezen változtasson, nyilván azért sétált be a házba.Kitűnő érzékkel. Persze, hogy szeretettel fogadtuk! Röpke négy hónap alatt nem csak az épületet, a szobákat, de az ágyakat is bevette,a szívünkről már nem is beszélve. Az a legkevesebb, hogy a nem épp bőséges anyagiakból közel húszezer volt az egészségügyi generálja: (ivartalanítás, mikrochip, kombinált fertőző betegségek és veszettség ellen való oltás, bolhairtók) sokkal kínosabb, hogy "gazdija cicája". Vagyis, sok tekintetben, oylan mint én: roppant zombi, ha álmából felverik. Ha meg egyszer zombi, akkor morcos is. A kevésbé kínos, ha szeretnél bejutni valahogyan a saját ágyadba, de sehogyan sem tudsz, mert a közepén terpeszkedik egy önnön méretének kb háromszorosára, kéjesen elnyújtódzó, igen csinos macsek. Az ember egy darabig mérlegeli, hogyan alakulhatna át gilisztává, bearaszolandó, avagy gumiemberként, milyen bicska poziciókban tölthetné a reggeleig hátralévő órákat éjszakai nyughelyének (??) negyednyi töredékén . Aztán, óvatosan, takaróstól megemeli, áthelyezi, simizi... olykor, szerencsés esetben a kis huligán közben fel sem ébred.
A kínosabb ennél, hogy szeret. Igen, szeret. Naná. Még szép. Hála Istennek. Ki kedvelné az egyoldalú kapcsolatokat, nem igaz? Csak, hát, ennek vannak bizonyos megnyilvánulásai. Nevezetesen, hogy a közeledben szeretne lenni. Konkrétabban, az öledben. Az íróasztal sarkáról egy szempillantás alatt odafurakszik, s a majdnem törökülésből félig levegőben lógó, vagy épp az asztalnak támasztott lábon elnyújtódzik. Gazdi persze, attól fogva, deréktól lefelé, moccanni sem mer. Szoborrá dermed. Viszasírja a fél órával előbbi pillanatokat, amikor is a cica az asztal sarkáról csak az írásba kibicelt bele, hatalmas sorközöket, vagy megfejthetetlen szavakat gyártva. Aztán, nincs mese, mozdulni kell, a láb már gémberedett. Lasan érzéketlen, hajlik lefelé, vele csúszik a percről percre mind súlyosabbnak tűnő, s valóságban csak kicsit lasabban, napról napra súlyosbodó cica. Fel kell ébreszteni, emelni, áthelyezni.. Na, ez az... ébresztés... Tiltakozás, morgás, fújás, mi több csúnya pofozkodós jelenet következik... Remélem, senki sem feltételezi rólam, hogy egy újjal is bántalmaznék egy cicát. Csak, úgy a miheztartás, és a pofonok elhelyezését ileltőleg, pontosításnként. Jól van na, szóval, a frászokat én kapom, tőle. Úgy kell nekem. Minek ébresztettem fel, nem igaz? Tök jogos.